A “Mutasd, ne csak mondd!” technika arra szolgál, hogy az olvasó ne csak a szerző összegzése, leírása alapján lássa az eseményeket, hanem, hogy akár a szereplő úgy ő maga tapasztalja meg, és élje át azokat a szavak, gondolatok, érzékek, érzelmek által.

A jeleneteink olyanok, mint a kifestő. Színezzük őket, ettől kelnek életre.

 

Például:

Miután Tom zsinórban hatodjára vesztett bátyja ellen a Fifa Footballban mindent elsöprő dühöt érzett. Mérgében a falhoz vágta a joystickot és kiviharzott a szobából.

Ez így elég száraz. (Akkor is, ha személy szerint én ennyiből is tökéletesen átérzem haragját.)

Próbáljuk meg másképp:

Tom reggel óta elszántan nyomogatta a joystickot, hogy legalább egy átkozott becsületgólt össze tudjon szedni. Bátyja felszabadultan nevetgél mellette, mert könnyűszerrel kicselezi öccse csatárait, aki ettől mindegyre vörösül és káromkodik, azt hangoztatva: “Szabálytalan! Megint csaltál!” De Chris magára sem veszi, csak élvezi a késő délutánba nyúló játékot.

Tom nem lát ebben semmi élvezetet, számára vérre menő bajnokság ez, szám szerint a hatodik. Pontosabban a hatodik vesztes meccse. Bátyja hasát fogva a nevetéstől elnyúlik a szőnyegen, tudja, hogy hamarosan Tom cirkuszolni fog. Mindig is pocsék vesztes volt. Testvére valóban nem váratja sokáig. Verejtéktől csillogó szemöldökei összeugranak homlokán, orrcimpái vészesen kitágulnak, szaporán kapkodja a levegőt, az általában szép mosolyra görbülő ajkai egy szoros, vízszintes vonalba rendeződnek. Mindjárt kitör. Chris kacagva számol vissza: “Három…” Tom bütykei havas csúcsokként fehérednek ahogy szorongatja a konzolt, azt a nyüves szart! “Kettő…” Meglendíti a karját, Chris már nem nevet, “egy” helyett azt kiabálja: “Megmondalak anyának!” Tomot a fenyegetőzés nem állítja meg, kilövelli a joystickot, egyenesen a falnak. A játék gombjai sivítva repülnek mindenfelé. A fiatal fiú pedig nem ad esélyt a túlélésre. Minden apró darabkára páros lábbal ugrál, most az egyszer ő győzött!

A mutatástól a jelenetek élénkké, meggyőzővé válnak, de ennek ellenére óvatosan bánjunk vele, mert ebbe is belefáradhat az olvasó. Valamikor az egyszerű leírás, tájékoztatás is elég, talán, mert így lényegre törőbb, vagy pár oldallal ezelőtt már a mutatással kibontogattuk, hogy valaki miért csúnya, miért tehetséges, miért… stb. ;) Tehát ismét a képbe került az egyensúly-kérdés,

és a mondás valójában úgy helyes: Mutasd és mondd!


A következő oldalon sokkal jobban összefoglalták a szabály lényegét, és szemléltető példáik kisujjból lealázzák az enyémet, tehát szorgalmazom, hogy kattintsatok a linkre: ;)
http://jerz.setonhill.edu/writing/creative1/showing/

Leírni.

Létezik az a kimondott-kimondatlan szabály, miszerint “Show don’t just  tell!” azaz “Mutasd, ne csak mondd!”.
Ez egy szuper tanács, amibe a jövőhéten bele is fogunk gázolni, de előbb menjünk szembe vele egy egészen kicsikét.

Egyre több olyan műbe ütközöm a neten, melyekben szinte alig, esetleg egyáltalán nincs leírás (itt most főleg a környezetre gondolok). Nem tudom, hogy ennek az iskolai évek alatt kötelező olvasmányként gyűrt regények a felelősei (például: Aranyember),

vagy szimplán az, hogy a leírással szöszölni  unalmas, lényegtelennek látszó feladat. Különben is, az emberek többségét a cselekmény, a cikázó párbeszédek érdeklik.

Lássuk be, a leírásoknak igenis fontos szerepük van. Egy könyv nem egyenlő egy filmmel.
A filmekben alapból megvan a háttér, már csak a cselekménnyel, a szereplők formálásával kell foglalkozni. Egy könyvben viszont a környezet leírásával is meg kell küzdenünk, hiszen ez a mi díszletünk. Általa háttérinformációt tudsz átadni, a körülményeket ismertetheted és bevonhatod az olvasót a “világodba”. Ez a legfontosabb, ugyanis az olvasó nem lát a fejedbe, mankó kell nekik, melyet a leírások jelentik. Légy bátran a kalauzok!

 

Ne sajnáljuk az időt a környezet megteremtésére, akkor se, ha ez lassítja az alkotás folyamatát. Ez magát a szöveget nem fogja lelassítani, persze csak akkor, ha sikerül eltalálni a megfelelő egyensúlyt leírás és párbeszéd között.

 

Címadás

Címet adni történetünknek legalább olyan nehéz, mint megírni azt. Miért is? Mert ezen áll vagy bukik az, hogy az olvasó egyáltalán kezébe vegye a sztorit, hogy eldöntse érdekli-e.

Ha kiadásra szánod a novellád/regényed, ne feledd, hogy a cím nem csak művészi szempontból fontos, hanem kereskedelmiből is.

Az iskolában megtanították, hogy a címnek figyelemfelkeltőnek kell lennie, kapcsolatban kell állnia a témával, azaz valamennyire utalnia kell rá, nem szabad túl hosszúnak lennie.
Remek tanácsok, de ezzel még nem vagyunk kint a vízből. Sőt, egyelőre ne is legyünk kint, merüljünk el egy kicsit.

 

Néhány író még az írás előtt szereti megalkotni a címet, hogy szemük előtt tarthassák a célt. Másoknak út közben jön meg az ihlet, a leírtakban találják meg a befutót. Megint mások a történet végén lelnek rá, miután feketén-fehéren előttük áll a teljes mű.

Javaslom, ha előbb, ha később született meg a cím, mint a sztori mindenképp olvasd át alaposan és egyeztesd a kettőt egymással. Gondold át, kapcsolatban áll-e a cím a történettel, mennyire találó?

Írj listát a neked tetsző cím-ötletekből, majd szűkítsd le a kört. Azok, amelyek a legjobban tetszenek mutasd meg a családodnak, ismerőseidnek, és kérdezd ki a véleményüket, melyiket részesítik előnyben.

Mire érdemes figyelni:

1. Találjuk meg az egyensúlyt. Kerüljük a túlságosan felejthető és a túl kacifántos, giccses címeket.

2. Mindenképp érdemes kigúglizni a befutó címet, elkerülve, hogy már megjelent könyvekét “lopjuk el”.

3. Ne legyen túl hosszú, egyesek szerint a 2-3 szavasok a legjobbak. Persze, a kiemelkedően jó több szavasok is létjogosultságot nyerhetnek.

4. Légy kreatív! Jómagam szeretem a rejtett címeket, melyek plusz jelentéssel bírnak. Lehet, hogy végig klappol a cím, de amikor elolvasom rádöbbenek, hogy másként is lehet értelmezni. Szerintem sokan díjazzák ezt az extra ajándékot.

5. Ne szabotáld a történetet! Ha a regényed titokzatos, sejtelmes, ne lődd le a poént, a végét. A célozgatással talán már a könyv első felében kitaláljuk a rejtély kulcsát, és így vesztünk az érdekeltségből.

 

Íme még néhány általános ötlet címadáshoz:

A legegyszerűbb, ha a szereplőnk nevét határozzuk meg címként:

Twist Olivér

Copperfield Dávid

Jane Eyre

Robinson Crusoe

Használhatjuk a főhős nevét némi bővítéssel:

The Great Gatsby

Ivan Ilijics halála (Tudom, utal a végkimenetelre, de valamiért mégis hangzatos, nagyon szeretem.)

Bridget Jones naplója

Stanley, a szerencse fia

Olyan címet is adhatunk, melyben nem szerepel konkrétan a központi karakter neve, hanem csak utalunk rá:

Az angol beteg

Monte Cristo grófja

A vörös sárkány (Határeset.)

Hangzatos lehet lelki állapotot, érzelmet, elvont fogalmat címként adni:

Büszkeség és balítélet

Értelem és érzelem

Bűn és bűnhődés

A történet önmagában is kiváló forrása lehet a címek - különösen, ha a főszereplő küldetésének céljára mutat.
Adhatunk kettős címet, mely, mint már említettem két értelmű és a többi.


Személy szerint, én sokkal nehezebben birkóztam meg a címmel, mint magával a sztori megírásával. A történet készen állt, de a cím egyre csak váratott magára. Harmadjára is megemlékezem erről, de szeretem a többértelmű címadást, ezért is ruháztam fel regényem egy kétértelművel. Így lett született meg regénysorozatom főcíme, a Hopeless Cases.

Se az elsődleges, se a másodlagos üzenetet nem kell sokáig fejtegetni, már az első pár oldalban meg lehet találni a gyökereket, de szerintem egy sorozat esetében jól van ez így. Mi áll az enyém hátterében?
Mindenekelőtt utalok az FBI ügynökpáros  munkájára, ügyeire, melyek fordításban reménytelen esetek. Másrészt utalok a páros  egyik felére, a főhősnőre, akit Hope-nak hívnak, és legalább olyan reménytelen, nehezen kezelhető és megfejthető, mint a megoldásra váró bűnügyeik.

Végszóként: Ne feledjük, bár a cím méretét tekintve eltörpül irományunk mellett, legalább akkora súlya van, hiszen ezzel fogják azonosítani a tartalmat. Kiválasztásánál legyünk nagyon körültekintőek!

Azaz a perspektíva kiválasztása. Mielőtt belevágunk novellánk/regényünk megírásába alaposan át kell gondolnunk, hogy melyik nézőpontot használjuk történetünk elbeszélésére, ugyanis ez határozza meg az olvasó benyomását, a sztori vezetését, az információk adagolását, stb.

Nos, vágjunk bele…


E/1., azaz egyes szám első személy

Az első személyű nézőpontról mindenek előtt tudni kell, hogy egyaránt korlátozza az olvasót és az írót, mivel a narrátor, maga is egy karakter a történetben, akinek a szemszögéből látunk mindent. Tehát csak azt ismerhetjük meg, csak azokról tudhatunk, amiről a narrátor tud.

Az írónak sosem szabad elfelejtenie, hogy ő nem egyenlő az elbeszélővel. (Bár régebben írtam, hogy adhatunk magunkból külső-belső tulajdonságokat, ne zavarjuk össze az olvasót.)
Előnye, hogy ezáltal -főleg, ha a főszereplő a narrátor- közvetíteni tudjuk a mély, belső gondolatait, amiket különben nem mond ki a történetben. Jobban megismerhetjük, erősebb kapcsolatot tudunk vele kialakítani.
Szerintem a legnagyobb hátránya az önjellemzésben rejlik. A belső tulajdonságokkal nincs túl nagy gond, mert a szereplő belső gondolataival, és megnyilvánulásaival elég jó képet kapunk erről, azonban a külső… Nem túl élvezetes úgy végigolvasni egy jellemzést, amit kötelezően, semmilyen apropó alkalmával szúrunk be, hogy barna hajam van, barna szemem, heg a jobb karomon -játszótéri baleset…stb. Uncsi. Vagy próbáljuk meg úgy, ahogy a történet többi szereplőit írnánk le? Béna, gyors, szemléltetés: Jack fakó kék szemei csillogtak a fájdalomtól… Akkor most E/1.-ben. Fakó kék szemeim csillogtak a fájdalomtól… Valahogy nem jó ez így. Az önjellemzést akkor jó megejteni, ha egy jelenethez tudjuk kötni, vagy ha egy másik szereplő jegyez meg valamit főhősünkről, stb.

Persze, az is előfordulhat, hogy két vagy több narrátort választunk.

Ez azért jó, mert több szemszögből tárulnak elénk az események, melyekhez mindenki másképp kapcsolódik, másképp reagál, több véleményt, értelmezést olvashatunk első kézből. Hátránya, hogy a szerzőnek nagyon kell ügyelnie, nehogy összemossa a karaktereket.


E/2., azaz te

Ez a legritkább (viszont talán a leggyakoribb dalszövegekben) elbeszélő mód. Ebben a narrátor úgy mesél (úgy szól szinte hozzád, “te”), hogy az olvasó azt érezhesse, mintha részese lenne a történetnek, mintha róla szólna.


Harmadik nézőpont, Ő, összességében ők, zajlanak az események, meg ott vannak a többiek…

Ez a nézőpont sokkal gazdagabb, bonyolultabb és szabadabb alkotásra ad lehetőséget, mint az előzőek. Rugalmasságáért sokan kedvelik, ezért ez a leggyakrabban használt elbeszélő mód.

A rugalmassága a fokozataiban rejlik, lássuk ezeket:

I. A szubjektív (amikor a narrátor egy vagy több szereplő gondolatát, érzéseit, véleményét, stb. közvetíti)

I/a., A korlátozott

Ha ezt választod jó lesz vigyáznod, nehogy átcsusszanj E/3.-ról E/1.-re, ugyanis ekkor csak egy, kiválasztott nézőpontot követünk, akinek nem adhatjuk a szájába a narrátor véleményét, gondolatait, mivel azok egyáltalán nem számítanak.

Arra is ügyelnünk kell, hogy csakis a kiválasztott fejébe lássunk, a többiekébe nem, még akkor sem, ha a narrátor mindennel tisztában van. Ezáltal az elbeszélő nem mutathat meg az olvasónak bármit, amit a követett karakternek sem akar.


I/b., A mindentudó

Aki mindent és mindenkit ismer, ellentétben a szereplőkkel. Bármikor válthat szereplőt (nézőpontot), bemutathat olyasmit, amit főszereplőnk még nem lát, vagy tud, sőt, még saját véleménye is lehet a karakterekről, hisz ennek a láthatatlan narrátornak saját személyisége van. Ami jó, hogy hiteles képet ad a történetről, az eseményekről, ami kevésbé, hogy nem igazán tudunk kötődni a karakterekhez.

II. Az objektív
Ennek az elbeszélő módnak további, találó megnevezései még: “fly-on-the-wall”, “camera lens”, “camera-eye”
Azt hiszem, nem kell ezen sokat magyarázni. Ebben az esetben a narrátor teljes mértékben kivonja magát a történetből, nem nyújt betekintést a szereplők gondolataiba, érzéseikbe.

Egyszerűen csak elmeséli a történetet, a cselekményt, anélkül, hogy mélyebb belátást engedne a karakterek lelkébe. Teljesen elfogulatlan és semleges.

Végső soron mindenki maga dönti el, hogy melyik nézőpontot választja, a lényeg, hogy megtaláljuk a hangot.
Személy szerint én E/1.-ben szeretek írni, olvasni inkább E/3.-ban, mert szeretem megfejteni a szereplőket. Ti hogy vagytok ezzel?